Névadónk
Balassi Bálint
(1554-1594)
Balassi Bálint a magyar irodalom és a XVI. századi reneszánsz kiemelkedő alakja. Kalandos életének, sok szenvedésének, örömének és bújának, mély vallásos, de örökös hullámzásban lévő kedélyvilágának hű tükrét mutatják ránk maradt versei.
Költészetének javarészét egy 17. századi, kézzel másolt kódex, az ún. Balassi-kódex őrizte meg, amely hosszú lappangás után 1874-ben került elő a zólyomradványi könyvtárból. Bevezetőjében a tudós másoló háromféle Balassi-verset különböztet meg tematikai szempontból: szerelmes éneket, isteni dícséretet és vitézségről való éneket. Azóta e szerint osztjuk három részre Balassi költészetét.
A nyelv és a zenei hatású versforma bravúros művésze volt. A róla Balassi-strófának elnevezett kilencsoros versszak kialakítását a kor tánczenéi ihlették meg; mai kifejezéssel élve ezek reneszánsz táncdalok. A zenei ihletettség azonban a legtöbb, egyéb formájú költeményénél is felismerhető; versei nagy részét énekszóra képzelte el, s nyilván úgy is adta elő baráti köreiben. Ő maga több hangszeren is játszott, és szép énekhangja volt. A magyar mellett még nyolc nyelven beszélt.
A költő, rövid élete során a korabeli történelmi Nógrád megye számos településén élt.
Rövid életrajza
Balassi Bálint 1554. október 20-án született Zólyom várában, Balassi János és Sulyok Anna elsőszülött gyermekeként. Később egy öccse, Ferenc és két húga, Anna és Mária született. Apja felső bányavidéki várkapitány, dúsgazdag báró, az ország egyik leggazdagabb és Lipót császár uralkodása alatt egyik legbefolyásosabb embere volt.
Bálint kitűnő nevelést kapott. 1564-től Bornemissza Péter tanította, majd 1565 őszétől Nürnbergben végezte tanulmányait.
1569-ben édesapját hamis vádak alapján letartóztatták, ezért a család Lengyelországba menekült. Ekkor fordította szüleinek németről magyarra „az ő szerelmes szüleinek háborúságokban való vigasztalására” egy vallásos elmélkedést: A beteg lelkeknek való füves kertecskét.
Balassi János formálisan elnyerte ugyan a király kegyelmét, de a bécsi udvar bizalmát visszaszerezni nem tudta. Balassi Bálint éppen emiatt a bécsi udvar hatására részt vett az Erdély elleni hadjáratban. Itt Báthory István erdélyi fejedelem fogságába esett, majd Báthoryt Lengyelországba is követte.
Magyarországra hazatérve megismerkedett Ungnád Kristófné Losonczy Annával. Hozzá írta 1578-ban az Anna-verseket, amelyek őt az első magyar lírikussá formálták. 1579 nyarán 50 lóval járó hadnagyságot vállalt Egerben. 1584 karácsonyán érdekházasságot kötött zilált anyagi ügyei miatt unokatestvérével, Dobó Krisztinával és hozományként elfoglalta Sárospatak várát. Ám házasságát érvénytelenítették. Az időközben megözvegyült Losonczy Anna új reményeket ébresztett a szerelmes költő szívében: elkezdte írni Júlia-verseit. A tatárok elleni hadjárat hírére 1589-ben Lengyelországba bujdosott. A hadjárat elmaradt, de Wesselényi Ferencnél Balassi megismerkedett Szárkándy Annával, akihez a Célia-verseket írta. 1591-ben tért haza Magyarországra, ahol részt vett a 15 éves háborúban.
1594. május 19-én Esztergom váránál a törökök elleni ostrom alatt ágyúlövés érte és május 30-án belehalt sérüléseibe.
Családnevéről
Családnevének eredete tisztázatlan. A számos elképzelés egyike:
„Ősi magyar nemesi család a Balassáké/Balassiaké, családfájukat a 13. század elejére vezetik vissza. A birtokra utaló előnév a 14. században gyakorta Kékkő és Gyarmat, másoknál Szklabonya. A Gyarmati (Gyarmathy) előnév a 15. században szilárdul meg, a Gyarmati és a Szklabonyai ág is ekkor válik szét. A 16. században mindkét névalak előfordul a családban, nemegyszer ugyanaz a személy írja hol így, hol úgy a nevét. A család kettős neve az egyházi latin Blasiusból - valószínű szláv közvetítéssel - származó, magyar Balázs keresztnévből alakult ki. A 14-15. század fordulóján élt Gyarmati Balázs fiait kezdték Balassinak, illetve annak becéző formájával Balassának nevezni. A középkori oklevelek is igazolják a családnév ilyen eredetét, hiszen a 15. századtól már Gyarmathi-i Balázs fiairól esik szó bennük.”
Balassi Bálint gyakrabban írta alá nevét az i-s alakban, a versfőkben pedig mindig így használta, ezért Eckhardt Sándor javaslatára az irodalomtörténet-írás ezt az alakot fogadta el.
